A vezetőség úgy döntött, hogy franchise rendszert változtat. Más lesz az arculat, változnak a kihelyezések, de nekem nyolc. Morogni fogok az új gárdára is, a régire is morogtam, hát ez van. Elvégre ilyen a természetem, mit szépítsek.
Az elején nem is akadt semmi dolgom az egésszel. A főnökség hátrament tárgyalni, én meg húztam az igát, ahogy szoktam. Aztán megállapodtak, és megkezdődött az átalakítás. A franchise cég pedig kidelegálta Emőkét, hogy majd ő kiragasztja az új marketing kellékeket, meg rendszerezi a kihelyezéseket. Kissé azért van az emberben némi izgalom, hogy mégis mi fog történni. Mégiscsak változik valami azon a helyen, ahol aktív életem nagyját töltöm. Nos, Emőke pontos is volt. Meg is jelent. Én meg írtam a kollégámnak, aki aznap nem volt bent:
Itt van.
Legalább csinos? – jött a válasz szinte azonnal.
Nem igazán a te eseted…
Szó szót követett. Nem irigységből nem vallottam be elsőre a kollégámnak, hogy milyen Emőke. Oké, Ádám névleg nagy nőcsábász, de persze csak a szája nagy. Amelyik kutya ugat, az ugye… Mindegy is, Emőke nem ezért érdekes számomra. Nem magamnak akartam. Elvégre mit érdekel engem, még elméleti szinten is. Főleg, mert nő vagyok, Emőke meg… Van az a klisé a filmekben, hogy a leszbikus karakter rövid hajú, széles vállú, férfias megjelenésű, de két hatalmas dudája van. Nos, Emőke maga a klisé. Ezért egyből ráragasztottuk Ádámmal, hogy bizony teljesen tuti, hogy Emőke nem arra a kapura játszik, amire a nemébe tartozó döntő többség.
Emőke pedig jött, látott és győzött, legalábbis a céges dolgokkal. Határozott volt, mint valami széles vállú, jókora férfi. Mell(izmai) dagadtak, ha valaki nem úgy táncolt, ahogy ő fütyült, azt leteremtette. Gyorsan és precízen el is készült a nagy mű, az összes matrica és kihelyezés a megfelelő polcra került, fotók, kösz’, viszlát.
Aztán teltek a hetek, sőt a hónapok is, Emőke pedig egyfajta „mumus” lett.
– Legyen rendben a kihelyezés, mert jön Emőke, és megcsinál mindenkit! – közölte Ádám, leginkább kajánul, mert kivételesen leginkább minket, nőket érhetett volna inzultus.
Rend is volt, meg néha nem. Ha a rövid hajú dörgedelem megjelent, előtte mindig szebben csillogott a polc, mint kb. bármikor. Hiába, nem foglalkozhatunk ezzel mindig, van ezer más dolgunk is. De Emőke valahogy bekerült a napi poénkodásba. Nem is lett volna ezzel semmi gond. Nem zavart volna senkit, hogy leszbikus, hisz amíg a négy fal közt csinálja, addig oké.
Csakhogy Emőke kinézett magának. Mindig velem vitatta meg a kérdéses dolgokat, engem tett meg kedvenc felelősének a kihelyezésekkel kapcsolatban, és a hónapok teltével elkezdett simogatni. Talán megérezte rajtam. Hetero vagyok, ez tény. De az a lény is egyben, akinek – szintén talán kissé filmes klisé – megvan a buzi barátja, Imre. Aki eleve úgy fut nálam a Messengerben, hogy Imola. Elvégre Imi. Nagyon bírom, jó a humora, bármiről lehet vele beszélgetni, és nem félek, hogy rám mászik. Még bulikba is eljárunk. Nos, ezekben azért ritkán éreztem magam egyedül. Pontosabban iszonyú jól szórakoztam, de ott aztán nem tudtam pasizni! Csajozni azt lehetett volna, sőt, láttam egy-két olyan nőt, hogy ejha, azokkal még talán én sem tartottam volna elképzelhetetlennek, hogy elszórakozzam. De nem azért mentem oda, meg nem is ez volt a cél. Ital, nevetés, jókedv. Aztán szépen haza a kis szobácskámba, egyedül, telve jó emlékekkel. Talán Emőke erre nyitotta rá az antennáit.
Legutóbb, amikor a cégnél találkoztunk, Emőke mindenkin végigment. Na jó, nem úgy, de valami dolgozói premizálás miatt bankkártyát kellett csináltatni. Ezért elkérte az adatainkat, hogy felvigye a megfelelő honlapra. Szépen egyenként odajárultunk hozzá, és ő…
– Születési dátum?
– 1992.04.04
– Pont tíz évvel vagy fiatalabb.
– Az pont jó! – vágtam rá. Nem is tudom miért. Pasiban az idősebbet kedvelem, és valahogy kicsúszott a számon.
– Mire is? – kérdezett vissza Emőke, de valami megváltozott. Többet ért hozzám azon nálunk töltött egy óra alatt, mint Ádám, amióta együtt dolgozunk. Pedig ő valóban bő tíz évvel idősebb, és valóban pasi, de ez mindegy, csak érzékeltetni akartam a dolgokat.
Aztán ismerősök lettünk. Emőke jelölt be Facebookon. Már korábban ránéztünk, amikor még arról volt szó, hogy tuti a nőkre bukik. Egy pasiról készült kép nem volt a falán, ha másokkal fotózkodott, azok is mind nők. Többnyire azok is rövid hajjal.
– Bejelölt, ezt nézd! – hívtam oda Ádámot.
– Igazold vissza, aztán sok boldogságot! – röhögött.
– De félek…
– Nyugi, nem mentelek meg – vigyorgott teli szájjal Ádám.
Hát visszaigazoltam. Meggondolatlanságnak tűnt.
– Na, most látni fogja az LMBT bulis képeim! A francba…
– Hehe – lett egyre szélesebb Ádám jókedve. Oké, nem az ő bőrére megy a vásár.
Mégis volt bennem valami furcsa remegés. Nem igazán Emőke fogott meg. Ha már nő, legyen szép. De ő egy pasi. Pakoltuk a kihelyezéseket, jött a főnök.
– Neked is mondom, Ádám, bár látom mást csinálsz, és a pasik nem tudnak kétfelé figyelni.
– Hallgatlak – mondta a kollégám, amint befejezte amit csinált, de igazából Emőke megelőzte egy közbevetett félmondattal:
– Én sem tudok kétfelé figyelni…
Apró közbevetés volt, de beleillett a képbe.
Teltek a napok, és Ádám kinyalásokról meg felcsatolható műfarkakról beszélt, én meg fújogtam. Húz vele mindig. Tudja, hogy ismerek buzikat is, de ha belemegy, hogy szerinte mit csinálnak az ilyen pasik egymással otthon, mindig fújogok. Ez nem tartozik rám, csak a bulik. Meg Emőke sem, hogy mit csinál… Illetve az rám tartozik, hogy kijavítottuk a kihelyezést, és Ádám velem küldette el a képet, mert úgyis én az ismerőse vagyok. Na, itt elszabadult… Akárhogy is, a Messengeremben hirtelen statisztikailag is érzékelhető kiugrássá vált az Emőkével való kommunikáció, pedig csetelek én mindenkivel. Ádámmal is, pedig egymás mellett ülünk a gépnél. Meg „Imolával” is. Aztán azzal hülyítettem Ádámot, hogyha szóba hoztam Emőkét, ugyanazokat mondták.
Ebből baszás lesz – Imi.
Hohó! Ezek után úgy megcsinál, mint a szél! – Ádám.
A hosszú történet rövid vége, hogy kismillió üzenet és a kollégám meg a haverom hülye cukkolásai után ott álltam a rövid üzenet helyszínén. Már csak azért is. Meg különben is…
XXIV ker. Pipacs u. 16/c, 17 óra után már jó.
Előtte arról beszélgettünk, hogy folyton haza kell járnom vidékre, és napi 3 órát utazom, ha rosszul jön a vonat, aztán meg másnap reggel mehetek be megint a belvárosba. Valahogy felajánlotta, hogy aludjak nála, ha az esti műszak után a reggeli jut rám. Csináltam már ilyet, vagy jó beszélgetések, vagy alkalmi dugások lettek belőle, attól függően, hogy mennyire kedveltem a pasit. Emőke meg… Nem is tudom. Nos, pasinak túl nagy a melle, nőnek meg egy kövér kan. Nem tetszik, de árad belőle valami, és már különben is, addig húzták a fejem, hogy itt vagyok.
– Lehet, hogy kivételes élmény lesz, ráadásul egy gyereket se kel felnevelned egy rosszul sikerült éjszaka eredményeként. Mi baj történhet? – húzott Ádám.
Hát most itt vagyok, és kikeresem a nevet a kaputelefonon. Nem is szól bele, csak kattan a zár. A koszos, panelházi folyosó végén találom a graffitikkel és talán kulcsokkal összekaristolt liftet, aminek alig akaródzik megnyomni a gombját, olyan mocskos. De a lépcsőhöz sincs gusztusom, és leizzadva se akarok beesni. Felmegyek a hetedikre.
Mire kopognék, a hő- és hangszigetelő modern alumínium ajtó kitárul, a szűkös előszobában Emőke mosolyog rám. Halkan köszönünk egymásnak, szinte csak biccentéssel. Morgok valamit arról, hogy köszönöm, amiért itt alhatok. Magam sem figyelek arra, amit mondok. Kellemes illat csapja meg az orrom. Nem intenzív, épp csak valami. Nem is tudom, mi az, és épp érzem, de valamiért ez az első benyomásom. No meg a lakás. Az előtér két irányba vezet. Mintha választhatnék. Balra benézek a szobába. Öcsém! Pedáns… De jobbra megyünk. Fürdőszoba (ajtaja nyitva, csillog-villog, vadi új), WC, aztán egy piciny konyha. A hadseregnél nem lehet ilyen katonás rend. Az asztalon ugyan van egy váza, virág is van benne, meg néhány kaktusz az ablakban. Az egyik épp egy az „anyanövénynél” alig kisebb vörös-sárga-narancs koronával a tetején. A mosogató üres, a falon méret szerint lógnak a serpenyők és lábasok. Itt picit más az illat.
– Kérsz valamit inni?
Az jut eszembe, hogy a hátizsákom az előszobában szinte valami fertőzés lehet ebben a tiszta környezetben. Belül az őskáosz, kívülről csak a napi utazások kosza. Oké, én tiszta vagyok. Lezuhanyoztam a cégnél, mielőtt ide jöttem. Nem is tudom, miért. Nem döntöttem el semmit, nem akarok semmit, talán a kanapét. Első bepillantásra kinéztem magamnak. Azon fogok aludni. De mi van, ha nincs is más fekvő alkalmatosság? Kicsi a lakás, és…
– Bort, vagy valami erősebbet? – látom Emőke kezeit, egyikben egy könnyű fehér, másikban Unicum, amin az ujjai nyomán már most gyöngyöznek a cseppek, pedig az imént vette ki a mélyhűtőből.
Nem nagyon fogom fel a világot. Emőke olyan, amilyen. Igaz, kitett magáért a maga módján, de előbb a bort választom.
– Milyen volt a napod? – ül le velem szemben a szűken kétszemélyes asztalhoz.
Megkapaszkodom a borospohárban, beleszagolok az italba. Elbújok mögötte. Nem igazán tudok mit tenni, mondani. A kristálytiszta, nagy, karcsú poháron keresztül szemlélem Emőkét, amíg belekortyolok a nem éppen a sarki bolt legalsó polcáról származtatható nedűbe, mely tökéletesen kerek. Az asztal alig takarja Emőkét. Egy sima kék farmer van rajta, két pántos, szandálszerű, férfias papucs és egy kockás ing. A pohárral játszva úgy sikerül átnéznem rajta, hogy gyakorlatilag full pasinak néz ki. Két jókora melle alaktalan felsőtestté változik a borgőzös levegőn át. Egy piros-kék-fekete, kockás flaneling van rajta, nem tudom, milyen divat szerinti, de a rövid hajával, a határozott arcélével, kissé szétfolyva az egyenetlenül fúvott üvegen át, a számba tolakodó kellemes bor érintésétől egyértelműen egy negyven éves férfinek néz ki, egy tökéletes legénylakásban.
Elmesélem neki azt a vásárlót, aki felhúzott. Azt hiszem, már kibeszéltem vele Messengeren, még reggel, vagy talán Ádámmal, amíg a buszon zötykölődtem a kísérleti nem-randimra, vagy már nem is tudom, mert…
Emőke immár kb. Elődke. Ha leemelem a borospoharat, akkor is pasinak látom. Beleélem magam az idegesítő kuncsaftba, hadarok, ő pedig nyugtatólag a kezemre teszi a sajátját. Igazi erős, csontos, meleg érintésű, férfias kéz, ahogy ránézek. Megszorítja az ujjaim, gyengéden, mégis határozottan. Nem húzódom el.
Pár perc múlva valahogy kiszabadulok a bűvöletből:
– Ha már nálad csövezek, hoztam egy kis sütit, anyám csinálta, mert imád ilyeneket, és…
Felpattanok, a hátizsákomhoz megyek. Kikotrom a műanyag dobozt. Addigra Emőke, vagy Ernőke ott van mögöttem. Megfordulok, nekiütközöm.
– Bocsánat – mondjuk egyszerre.
– Köszönöm a sütit – fogja meg az elhasznált ételhordót, és két lépéssel a konyhában terem. Utána sandítok, de gyors, mint a villám. Leteszi az asztalra a kiürült két borospohár és a majdnem teljesen tartalmát vesztett palack elé. Úgy illik az anyám sütije ebbe a bútorboltok bemutatótermét megszégyenítő rendben lévő konyhába, mint tehénre a gatya. De várjunk csak, hisz a bikám egy tehén, farmerban, és…
Kicsit megtörik a lendület. Ezt Emőke is érzi.
– Megmutatom a szobát – terel tovább az előtérből. Kissé összeütközünk, mert nehezen mozdulok. Pedig annyit nem ittam. Megtart, mint valami kőszikla. Talpra állít, majd gyengéden megsimogatja a karom. Közben valahogy a nappaliba jutunk. Rendezett polc mellett billegek befelé, benne akvárium, neonhalakkal. Csillog-villog, de nem bazári. Tökéletes. A könyvek méret és szín szerint. Néhány dísztárgy. Jártam már pár puritanizmusra hajtó pasi lakásában, arra hasonlít, csak ezer apró jel azért utal rá, hogy mégis valahol mélyen belül egy nő a tulaj. A szobanövények, a plüssfigura a sarokban ülve, a… nem is tudom. Vannak kecses és légies dolgok az élére vasalt környezetben.
Hirtelen ötlettől vezérelve az ablakhoz érek, elhúzom az egyszínű, súlyos, kellemesen selymes anyagú függönyt. Kinézek a hetedikről elém terülő világra. Azt gondolná az ember, hogy innen belátja a várost, de szemben egy hasonló tízemeletes tömb, így csak a köztük lévő parkoló, és szegényes játszótér tárul elém, amelyet a szemközti ház szigetelésekor rákerült pasztellszínek próbálnak csak feldobni, kevés sikerrel.
– Szép a kilátás – fordulnék hátra, de Emőke mögöttem áll, és a vállam felett les ki az általam nyitott résen. Rámosolygok. Nem igazán akarok szabadulni a furcsa helyzetből, de önkéntelenül ellépek ijedtemben. Ahogy forgolódom, a vádlimba áll valami kemény tárgy. Már zuhanok. Ismét Emőke kap el. Szinte vízszintes a felsőtestem, de megtart.
– Hopp! Egy centi vastag a dohányzóasztal üvege, de ha ráestél volna…
Elvesztem az ítélőképességem. Ott van centikre tőlem a megmentőm arca, és aztán…
Nem tudom, hogy kerülünk a gyilkosan láthatatlan élű asztalka mellett levő kanapéra. Én a karfának dőlök, magamhoz ölelem Emőkét, és csak csókolom a puha, mégis izmos száját, érzem a bor ízét, a nyelvének egyre követelőzőbb rohamát, melyet nem bírok és nem is akarok feltartóztatni. Ahogy a kezeit sem. Mire behunyt szemmel a rövid hajba túrok, ő már a pólómat segíti le, és egyetlen, jól begyakorolt mozdulattal kioldja a melltartóm.
Mire kinyitom a szemem és lenézek magamra, ágaskodó mellbimbókkal dőlök hanyatt, és közeledik hozzám a férfias fej. Én pedig elernyedt karokkal csak elképzelem, hogy magamra húzom. De jön magától. Kérdés nélkül rácuppan a mellemre, és egyetlen elnyújtott csókkal szívogatja, amíg ki nem cuppan a bimbóm a szája végéből. Felszisszenek. Kissé erős volt. Valószínűleg ezzel mért be, hogy milyen az érzékenységem. Következő kör, fürge nyelv, követelőző kéz a másik keblemen, és…
Végem van, nem érdekel, hogy van-e bika, vagy leszbika, Emőke, Ernőke vagy bármi. Elönt a vágy, érzem a csókokat, fejét magamra húzom a sűrű hajba kapaszkodva, és a melleimen át érzem a világot, amiket kivételesen tökéletesen kényeztetnek. Ha túl sok, rándulok, ha túl gyengéd, önkéntelenül domborítok. Ő pedig immár úgy játszik rajtam, ahogy egy virtuóz a hangszerén. Centikre vagyok attól, hogy elmenjek a melleim izgatásától, ami kevés szokott lenni, igaz, még ilyen közel sem jutottam. Többre vágyom, és már semmi sem érdekel. Kinyitom a szemem. Ott áll előttem ő is félmeztelenül, majd felhúz a kanapéról. Hogy mikor szabadult meg a flanelingtől, nem tudom. Csak megérintem. Bőre egyszerre hideg, de amint az ujjaim hozzáérnek, felforrósodik. Mellei jókorák. Emőke valamivel magasabb nálam, de mivel keblei jelentősen nagyobbak, lejjebb van az aljuk. Amikor egymáshoz simulunk, pont a mellbimbóink érnek össze. Nagyon furcsa érzés, de izgalmasan sejtelmes. Jókora udvarban mogyorónak apró, borsónak túl nagy bimbók nyomakodnak az én pici, rózsaszín, érzékeny pontjaimhoz, és egy izmos nyelv nyomul ismét a számba, feltartóztathatatlanul, két követelőző tenyér pedig a fenekembe markol, és mindenestől felemel. Az ő két lábán egyensúlyozva biztonsággal, vakon kikerüljük az alattomos üvegasztalt, majd eltűnünk a függöny mögött, de nem hullunk le a hetedikről. Hátam végigsimítja a selymes anyag, majd jól nevelten oldalra billen, és a mögöttem nyíltó tér egy eddig láthatatlan, apró szobává változik. Emőke hagyja, hogy körbenézzek egy pillanatra, amíg lerántja a színes takarót. A helyiség alig nagyobb, mint a franciaágy és a faltól-falig, padlótól plafonig érő szekrény. Tökéletes agglegény kéjbarlang, melyet a nagyszoba, az előtér és a konyha ölel, és egyetlen hatalmas ablak a negyedik fala, ami most szintén gondosan behúzott függönnyel áll. Egy csöpp íróasztalon egyetlen monitor. Minden más elrejtve, nem is figyelem meg, hol a gép központi egysége, az egér, a billentyűzet… Emőke gondosan összehajtja a kissé nőiesen virágmintás ágytakarót, és lesimítja azt a két gyűrődést, ami a tökéletesen fehér, oldalt azonban csipkés paplanon van. Egyáltalán nem ellenkezem, amikor megcsókol, majd lefelé haladva a szájával a köldökömnél áll meg, miközben kezeivel megszabadít az utolsó ruhadarabjaimtól. Ott állok előtte tökéletesen meztelenül, éppen kilépve az utolsó zoknimból.
Felegyenesedik, de az ő nadrágja is a földön marad. Szorosan átölel. Ismét érzem a melleit, a forró testét, a nyakamba harapó fogait, karjaimban a kemény fenekét, mely testessége ellenére tömör és izmos. Ha kigyúrt felsőteste lenne, és talán épp egy öt centivel magasabb, már csak az ágaskodó szerszám hiányozna a tökéletes érintéshez a lábaim közt útját keresgélve. Helyette a mellbimbói dörzsölődnek hozzám, amint ölel, csókol, majd ellentmondást nem tűrve, de finoman hanyatt fektet az ágyon, rám mászik. Összefogja mindkét csuklóm a fejem felett. Átvillan az agyamon, hogy az ágygömbhöz kötöz mindjárt, és pillanatra az is, hogy hagynám, de nem történik meg. Viszont szája elindul lefelé, a nyakamon, a melleim közt, a hasamon… Önkéntelenül nyitom szét a lábaim, ő pedig nem áll meg. Kissé furán érzem magam a dologtól, de úgy döntök, kit érdekel! Pont úgy kezdi, ahogy jó. Nem hűbelebalázs módjára. Apró, indirekt ingerekkel, aztán…
Atya!
Úr!
Isten!
Életemben nem voltam még így kinyalva. Remegek, hörgök, a fejét markolom, és aprókat sikongatva élvezek percekig, miután pár kísérlettel felmérte az ingerigényem, és elmondani sem tudom, menyi idő alatt elröpített a csúcsok csúcsára a csodálatos nyelvével. Mit érdekel engem, hogy punciban vagy farokban végződik valahol lent az a nyelv… Ilyen nincs és mégis van.
Mellém fekszik, én pedig egy darabig csak remegek, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve én vágom őt hanyatt. Mellei nem igazán lapulnak ki, termetük ellenére szintén kemények, pedig teljesen természetesek. A terv az volt, hogy ugyanazt csinálom vele, mint ő velem, mert már semmi nem érdekel, csak viszonozni akarom, de kicsit megtorpanok. Valahol a kebleinél, pedig hosszú még az út lefelé. Érzi az ellenállásom, ezért oldalra von. Bizonytalanul a számba veszem a mellbimbóját. Sok különféle emberi szerv volt már az ajkaim közt, de… ezt most megszívom. Aztán a másikat is… Érdekes érzés. Ujjaimmal finoman, majd erősebben gyűrögetem, nyalogatom… Nem is tudom, miért, de érzem, tetszik neki. Alig irányít, de határozottan. Emelgeti a felsőtestét az ágyon, ha kér még, kicsit elhúzódik, ha túl sok. Aztán egy idő után ő tol lefelé, nincs más választásom. Kitárulkozik, én pedig nem nagyon gondolkodom, megérzem az ízét.
A szemem nem merem kinyitni, csak az ujjait figyelem a fejemen, ahogy apró mozdulatokkal közvetíti az óhajait, mint a bábos a kereszt alakú fán a marionett bábúnak. Mélyebben, lassabban, gyorsabban, felületesebben, mindegy. Lassan belejövök, ő meg elszáll. Addigra már fincsi. Nem tudom megfogalmazni, de az. Nem undorodom, nem húzódom el, ilyesmiken már rég túl vagyok, csak örülök, hogy adhattam. Maga mellé húz, hangosan liheg. Nem fázunk, mégis körülölel. Csókok, érintések. Könnyed, elnyújtott, lazuló. Puha és érzékeny. A nagymellű, izmos pasi puha, kecses ujjú nővé szelídül a karjaim közt, akin a kielégülés gyönyörűvé tevő mosolya, szemében az élmény csillogásának visszfényei.
– Köszönöm – rebegi. – Már nagyon vágytam rád.
– Béna voltam, igaz? – utalok vissza arra, hogy vagy ötször annyi ideig tartott nekem, mint neki eljuttatni a csúcsra.
– Először voltál lánnyal, nemde?
– Nyilván… – ülök fel hirtelen.
– Elsőre különösen ügyes voltál – ül fel mellém. Átölel. Melleink ismét összeérnek, pedig törökülésben vagyunk, egymással szemben.
– Izgi volt… – súgom a fülébe.
– De? – kérdezi, pedig nem mondtam ilyet.
Félrebillentet szemmel, kérdőjellel az íriszemben bámulom.
– Nem hiányzik?
Nem kérdezem meg, mire gondol. Tudom, hogy tudja, hogy tudom.
– Nem. Ez így volt jó – súgom, de nem nézek igazán a szemébe. Azt hiszem, ez fantasztikus volt, de mégsem egy pasi.
– Értem… – mondja, és felkel mellőlem, majd háttal nekem kinyitja a szekrényt.
– Bocs, jó volt, meg minden, semmi baj, bújj vissza, és… – szólok hozzá, mert azt hiszem, megsértettem. De ahogy megfordul, huncut mosoly van a szemében.
– Gyere, válassz!
Értem nyúl, ismét erős és férfias keze van, mozdulatlan marad, ahogy felemel maga mellé. Könnyű tollpihe vagyok a kezében.
Elkerekedik az összes vonatkozó nyílásom, ahogy meglátom a szekrényt. A katonás rendben álló ágyneműk, pulóverek, pólók, nadrágok közt a polcon egy fonott kosár áll, vászonnal kibélelve, benne vagy… úgy egy tucatnyi. Emőke kiemel egy fura övet, amit a derekán egy csattal rögzít. Pont a mérete, gondolom, nem először viseli. Egy szára a lába közé fut, mint valami tangának. Tudom mi ez, de akkor hol van az elejéről a…
– Mekkorát szeretnél?
Egy üres polcon méret szerint állítja sorba a kosár tartalmát. Van rózsaszín, sötétkék, fűzöld, testszínű, anatómiailag természetes hatást keltő, és igazából csak funkcionálisan megformált. Kisebb és nagyobb, vékonyabb, vastagabb.
Rábökök egy ránézésre is bizsergetően jókorára, és izgatottan billegek a lábaimon, a mellem kidüllesztve:
– Ezt – vigyorgok a képébe.
– Jól van, de ez…
– Jó nagy… – vigyorgok, ő pedig egy mozdulattal a helyére szereli. A „hám” végén van egy felület, amire szorosan rá lehet illeszteni a végét. Magamtól dőlök hanyatt az ágyon – Gyere!
– Én nem választanék ekkorát magammal szemben… – próbálkozik lebeszélni, de önbizalmam az egekben. Oké, élőben még csak néhány centivel kisebbet láttam egyáltalán, de amióta feltalálták az ember szaporodását bemutató természetfilmeket sugárzó videómegosztókat, azóta… Ha már lúd, legyen kövér! És hosszú…
Csak mosolygok és magamtól előadom a grillcsirke pózt. Ő pedig rám mászik. Fölém tornyosul a felsőteste, én pedig két karommal megmarkolom a melleit, és a tekintetemmel kérlelem.
Felakad a szemem, amint gyakorlatilag belém vágja. Cserébe mind az öt körmöm a jókora melleibe vájom. Ő ismét döf. Én ismét markolok. Megint… és megint…
Megszűnik az idő, a tér, a fény kihuny. Csak a két csöcs van, amit egyre ernyedtebben próbálok gyömöszölni, mert érdekes érzés. Ám lassan nem fogom fel a kezem, mert ami ott bennem történik, minden figyelmem elvonja. A jókora dildó erőteljes lökésekkel tör utat a testemben. Nagyjából úgy érzem, a számon fog kijönni a vége, de csak fuldoklom az érzéstől és talán nyögök. Túl nagy, de ha már egyszer ezt választottam, és különben is, azt a jó életbe, még egy lökés, és szét… fogok… szakadni…
Végem van, mint a botnak, csak zihálok és már ernyedten tűröm a kegyetlenkedést. Ez a nő úgy megcsinál, mint még soha senki. Karom elengedi a melleit, ő közelebb csúszik, nem tartja a felsőtestét, feszes dudái az enyémekhez csapódnak, súrolnak, simogatnak, az altestem kéjes fájdalommal hasogat, a kezeim kétoldalt a takaróra hullanak Emőke pedig az ágyhoz lapít. A csuklóim szorítja a puha paplanba, a dildóját löködi a lassan péppé váló hüvelyembe. Szólnék én, hogy túl sok, de nincs erőm. Meg egy idő után nem is akarok. Elönt a hullám, ami ha végre nekicsapódik a partnak, akkor csillagokat látok. Még nem, de mindjárt, és…
Megelőz, egyben feltüzel. Én meg valószínűleg őt. Hangosan nyögni, majd remegni kezd. Körme a tenyerembe mélyed, hörgő sóhajjal a fülembe szuszog, a torkomba harap, és akkorát élvez, hogy… Nem tudom. Meglep a dolog, egyben várom a spriccelést, de az nyilván elmarad. Viszont „haláltusájában” még három akkorát lök, hogy az égnek tartott combom fáj, amint nekem csapódik. Ellenben így ez az egész pont meghozza az áttörést. A hullám partot ér, és vízpermetet fröcskölve látványosan csapódik a szikláknak. Elönt a forróság, kiráz a hideg egyszerre, én is meghalok. Talán ki is hagy a szívem egy-két ütemet. Se kép, se hang.
Besötétedik, mire kinyitom a szemem. Vagy már korábban is lement a nap, amíg csillagokat láttam különböző okokból. A számítógépes asztalkán a monitor mögött világít valami, sejtelmes fénybe vonva a szobácskát. Emőke rám mosolyog, és egy poharat tart felém. Víz van benne. Kibújok a könnyű takaró alól, ami nem tudom, mikor került rám, mohón megiszom a vizet, fogadom a csókjait, és átölelem.
– Belevaló csaj vagy – mondja.
Szépnek találom az arcát. Mosolyog, kedves, nőies. Nem zavar, meg akarom csókolni. Meg is teszem. Egy darabig simogatom a feleslegtől feszes bőrét, amely most a takaró alatt selymes és kellemesen meleg. Egészen finoman tapogatom a melleit. Saját magamat ismerem, de az övé teljesen más állagú. Eljátszadozom vele. Hagyja, élvezi, vagy legalábbis mosolyog. Néha megcsókol. Nem akarok én itt beszélni, de valami azért csak nem hagy nyugodni.
– Tényleg elmentél amíg megdugtál?
– Persze.
– Hogy?
– Az alsó pánt dörzsöli a csiklóm minden lökésnél. Minél intenzívebb a menet, annál jobban. Gyakorlást igényel, de nem nehéz elsajátítani.
– Mennyi gyakorlást? – húzom fel magam oldalfekvésben annyira, hogy felé fordulva a könyökömet az ágyba mélyesztve a tenyeremen támaszthassam a fejem.
– Ha nem vagy túl fáradt, egy próbát tehetsz… – mondja huncut mosollyal.
Némi technikai pisiszünet és egy együtt eltöltött, jóleső, alig tapogatózó zuhany után vadonatújnak tűnő, csodásan hatalmas frottír törölközőkbe csavarva ismét az ágyon ülünk. Előttem Emőke két keble és a fonott kosár, tele kellékekkel.
– Ez a strapon szíj rám van beállítva, te sokkal karcsúbb vagy. De van ez a másik, ezt úgyis jobban ajánlom.
– Miért? – veszem kézbe. – Ó, ezen ez eleve rajta van, és nem cserélhető? – fogom kézbe a közepes férfiméretnél nem nagyobb dildónál fogva, aztán leesik, hogy itt valami huncutság van.
– De… – mosolyog Emőke.
Oké, vágom, de a fürdéstől már nem vagyok olyan csúszós, vagyis…
Felállunk az ágyról, a rózsaszín játékszer lassacskán, de kérdés nélkül eltűnik bennem, Emőke pedig méretre igazítja a szíjakat. Elsőre kicsit szorosnak tűnik, de azt mondja, nem jó, ha lazább, higgyek neki. Ki vagyok én, hogy ne hallgassak a tapasztaltabbra? Választ egy anatómiailag majdnem természetes formájú, nem egész húsz centis dildót, ami nagyjából testszínű, és azt rögzíti rám. Még golyóim is lesznek hirtelen.
– Most már tényleg tele lehet a tököm – kacagok, mert a munkahelyen ez folyton előjön a számból, mint szitokszó. Ím, tényleg úgy nézek ki, mint egy pasi, leszámítva a melleim…
– Rezegni is tud a rózsaszín. Bekapcsoljam? – kérdezi huncutul Emőke. Most olyan arca van, mint egy kislánynak.
– Persze! – villan meg a szemem.
A lábam közé nyúl, bennem meg elindul egy nagyon halk, de jól érezhető remegés.
Most én igyekszem lelökni őt az ágyra, de nehezebb annyival, hogy ne sikerüljön. Viszont eldől magától.
– Gyere…
Nem kérdezem meg, milyen pózt szeretne. Széttárja a lábait, ujjaival is kinyitja a rózsaszín szirmokat, én pedig fölé térdelek, és lassan magamévá teszem. Ez valami nagyon fura érzés. Az a rózsaszín vibrátor ott dolgozik bennem, a lökésekkor valóban közvetít valamit a szíj, illetve a már megdolgozott hüvelyem falának nyomódik a belső farkam, amíg a külső elmerül Emőkében. Ő meg csak a saját mellét markolássza, csókokért nyúl az ajkam fel, majd a fenekembe markol, és magába irányít, egyre gyorsuló ütemben. Valahogy ezt tart a legtovább befogadni. Én dugom a nőt, miközben igazából saját magam. Férfiként mozgok, más melleit markolom, nem érzem a behatolást, csak…
Emőke is leginkább csak mosolyog, biztat és simogat.
– Próbáld kissé oldalra, körkörösen…
Ez bejön, a szíj érzékenyebb pontomra tapint, Emőke csípőmozgása is izgatóbbá válik, néha behunyja a szemét, befelé figyel. Az eddig lassan zakatoló gőzmozdony most gyorsuló ütemben megindul, és csak kefélem a punciját, hol a derekát, hol a melleit markolom, hol csókolom, hol csak levegőért kapkodok. Ismét közeledik a hullám, bár érzem, nem lesz akkora, ellenben nagyon szürreális. Talán megelőzi a fáradtság, akkor pedig elmarad a partnak csapódás.
Emőke finoman megcsavarja mindkét mellbimbóm, áramütésként ér az édes fájdalom. Keményen bevágok neki, felnyög. Újult erővel döfködöm. Húz magába, ölel és követel, én pedig felhasználom az összes erőtartalékom.
Immár harmadszor söpör végig rajtam az orgazmushullám, de agyon is üt. Azt még valahogy felfogom, hogy Emőke kikapcsolja bennem a rózsaszín vibrit, de le/kiszedni már nem tudja, mert a falnak fordulva elalszom, mint valami igazi férfi. Arra még valahogy feleszmélek, hogy az éjszaka közepén elpakolunk, félkómásan hozzábújok és alszom, amíg fel nem kelt a túl korai ébresztő…
Soha nem adódik gond a kihelyezésekkel a cégnél. Emőkével időnként összejárunk, de neki elvileg van stabil partnere, és nekem is pasim. Azt nem tudom, hogy számol el a dologgal a lelkiismerete felé, de én bármikor a barátom arcába mondanám, hogy nem dugok más pasival. De nem is kérdezi…