Fiatal, hosszú combú lány költözik a nagyvárosba. Végzettsége nincs, ambíciói annál inkább. Szőke haját lágyan próbálja kiegyengetni a szél, amikor megáll a műhely előtt. A főnök titkárnője lesz egy autószerelő cégnél. A papírmunka koronázatlan hercegkisasszonya. Egyben a csupa kigyúrt, tettre kész, borotvált mellkasú, de borostás arcú, marcona gépdoktor kedvence, aki hamar beilleszkedik a csapatba.
Mint valami pornófilm alapvetés. Nos, ez nem az én történetem. Barna vagyok, ráadásul már annyira fiatal sem. Mintegy három éve, még épp huszonkilenc évesen kerültem egy pesti céghez, mint irodai ügyintéző. A vőlegényem szerezte az állást, aki ugyanennél a cégcsoportnál dolgozott akkoriban. Egyáltalán nem ilyen melóra gondoltam, amikor elvégeztem a művészeti főiskolát. Rajzolni akartam, könyveket, filmplakátokat készíteni. De persze az mindenkinek megy, csak nekem nem. Megélni pedig meg kell valamiből. Eljártam hát a képzésekre, beletanultam. Bonyolult biztosítós káresemények? Megoldom. Nem meg tudom csinálni, megoldom. Igazából semmit sem tudok megcsinálni. Béna vagyok. Soha nem fejezek be semmit. A rajzokat, a képregényeimet. Millió vázlat, kevés kész alkotás. Legalább a mai feladatokat el kéne végezni. Pontosabban akár egy icipicit többet, mint amit ma kaptam, hogy ne növeljem tovább az elmaradásom. Még rajzolni is akartam egy kicsit, meg otthon takarítani. Utóbbit mindig kell. Nem vagyok valami nagy rendmániás, de a pakolás és takarítás soha véget nem érő monotóniája olyan tevékenység, amire rá tudom fogni, hogy miért nem rajzolok. Tegnap se fejeztem be, pedig a fürdőszobát akartam rendbe rakni. Mondtam már, hogy semmit se fejezek be?
Még négy ügyfél adatai. Akkor egyel többet csináltam, mint tegnap. Egyikük CASCO-s káresemény. Az hosszabb. Több az adat. Nem hagyhatom itt. Engem már úgyis pártában hagytak. A férjhezmenetelt se sikerült befejezni. Mondjuk, talán ez az egyetlen dolog, amire mostanában büszke vagyok. Imre szerint ugyanis semmire nem vagyok képes, csak mellette vagyok akárki, csak ő emel fel. Igazi érzelmi zsaroló. Tudtam, tudom ezt, de nem szabadultam. Nyolc évig! De most végre lerendeztem. Már megvolt a negyedik utolsó utáni randi, a harmadik újrakezdés, a nagy ígéretek, a… Vége, befejeztem. Erre kiírta a Facebookra, hogy „Menj haza, te kurva!”
Elkalandoztam, elbénáztam az űrlapot. Franc. Hol? Ja, igen? Oda az alvázszám, ide a kötvény, munkalap csatolása, fotók… Franc, elcsúsztam. Sose jutok haza, takarítani.
– Szia, Csenge! – köszön be Feri. Ő bezzeg már megy. – Bezársz?
– Persze… – dünnyögöm. Fel se nézek. Ő se szokott, ha velem beszél. Teljesen mindegy, hány réteg van rajtam, sose néz a szemembe. Jó, oké, nem törvényszerű, hogyha az ember lányának az átlagnál azért jelentősen vastagabbak a combjai is, akkor a mellei se kicsik. Mert olyan is van. Nekem meg legalább ebben szerencsém. Már ha annak lehet mondani, hogy az „ikrek” szinte mindenben megnehezítik az ember életét. Ha mást nem abban, hogy a szemébe nézzenek. Nyáron a legrosszabb. A legtöbb nő ilyenkor még melltartót se vesz, ha elég kicsi a cicije. Én bezzeg nem hordhatok egy kivágott felsőt se, nemhogy a szivacsos melltartóról le tudnék mondani, ha nem akarom magamra szabadítani a…
Márpedig egy autószerelő műhelyben dolgozom. A kollégákat tudom kezelni. Ha mást nem, a jegygyűrűt tisztelik. A sajátjukat, az enyémet. Már amennyire. No meg ha be is szólnak, hogy így csecse a csöcsöm vagy úgy, akkor le lehet szerelni. Kultúremberek ezek a szakik, na. Csak meg kell találni a hangot.
Még fél röpke óra, és hazaindulok. Két plusz kartont zártam le. Büszke vagyok magamra. Legalább ezt megcsináltam. Alig másfél napnyi munkaelmaradásom van így. Azt már halasztom. Még benézek a műhelybe. Laci bácsit egyszer már bezártam. Oké, hogy Feri elköszönt, az öreg meg talán kettőnk elől nem tud elbújni. Nem is akar, csak bele tud feledkezni a munkába. Laci bácsi jó arc. Úgy ötvenöt lehet, de a fiatalabbak elkezdték bácsizni, meg ő is magát. A csapatban ő a villamosságis. Épp ezért kevésbé zajos. Van, hogy befekszik egy műszerfal alá, és ki se jön egy fél napig. Úgy zártam be én is. Egyébként nagy szövetségesem. Először is, képes a szemembe nézni. Kelt már lovagiasan a segítségemre is, amikor valamelyik kolléga nyomult. Pedig nem ő a főnök, de hallgatnak rá. Valamiért neki amúgy a loboncom tetszik. Sima, teljesen hétköznapi barna, de a derekamig ér. Laci bácsi időnként végigsimítja a fejem búbjától a hátam közepéig. Nagyon finoman, kb. havonta egyszer, de talál rá valami indokot. Ennyi nekem belefér. Feri például csapott már a fenekemre is. Őt is a villamossági szaki tette helyre. Aztán megsimogatta a hajam…
De most nincs itt. Három ügyfélkocsi áll benn, mindbe benéztem. Rutinból helyére penderítek egy kazal széthagyott szerszámot, aztán főkapcsoló, riasztó. Felpattanok a biciklire. Nem vagyok kurva, de most azért hazamegyek. Na nem úgy, ahogy az a pöcs gondolja, eszem ágában sincs visszamenni a faluba. Ez az én mocskos kis albérletem, ami elviszi a fizetésem bő felét, az én életem. Nélküle is az lesz. Leszarom. Legalább nem fog vissza. Otthon még talán rajzolok. Takarítás után…
Persze az egyetlen dolog, ami jobb lett, az talán a fenekem. Izmosabb, ha nem is kisebb. A biciklitől. Leizzadtam, mire hazaértem. Mint minden nap. Hülye melltartó, hülye szűk nyakú póló, hülye nyár. De persze így legalább nem akart benézni a fél város a dekoltázsomba, amíg tekertem. Kicsit takarítok, de nem végzek. A fürdővel se. Rajzolni? Bevágok valami kaját, aztán céltalanul nyomkodom a Facebookot a telón az ágyban. Egyetlen mémen sem görbül felfelé a szám, pedig végignézek vagy kétszázat. Holnap meló, korán kell kelni. Vár az elmaradt munka, vár a milf korú szingli lét. Tényleg, a nővérem se kezdte korán a gyerekgyártást, de legalább a férje már a barátja volt ennyi idősen, aki aztán elvette. Én meg itt állok nullán, munkaadóssággal, éppen fizetve a létezésem. Szokás szerint álomba sírom magam, könnyek nélkül.
Reggel azzal szembesülök, hogy nincs egy olyan melltartóm sem, ami ne lenne vállalhatatlan. Mindet összeizzadtam, a mosógép meg túl drága dolog, hogy legyen. Hétvégenként ezért járok sporttáskával anyámékhoz. De a kánikulában elfogytak a fránya melltartók. Igazából két napja, de szagminta alapján a legkevésbé büdös eddig jó volt. Most már nincs az a dezodor, ami elnyomná. Még a csavarlazító se, amire egyszer kicserélték Feriét a többiek. Mondjuk, annak majdnem kórház lett a vége, de ez most nem téma. Az annál inkább, hogy mégis hogy menjek dolgozni? Annyi szerencsém van, hogy az app szerint ma valami hidegfront van, így nem harminchat fok ígérkezik, csak harminc. Vagy harminckettő. Minimális mosószerrel a csapban kilötybölök három melltartót, egy kis öblítő, aztán mehetnek a kád fölé, a szárítóra. Holnapra már legalább nem lesznek büdösek, még ha nem is lesznek tiszták. De mi lesz ma? Bevetem a trükköt, bár kissé kockázatos. Van egy rövid ujjú ingem. Két előnye van. Az egyik, teljesen átlátszatlan, cserébe kissé melegebb, mint egy ilyen napon szükséges lenne. Viszont nem gombos, nyakig fel lehet húzni a cipzárját, ráadásul elég lezser, hogy befújjon alá a levegő. Ráadásul két hatalmas zseb van az elején, ami még nekem is leér a mellbimbóm alá, így két réteg véd az esetleges nem kívánt (légkondis) bimbóvillantó hatásoktól. A kebleim még elég fiatalnak tartják magukat, hogy súlyuk és méretük ellenére is tartsák magukat. Persze futni és ugrálni tilos ebben a szettben, de ha statikusan maradok, a lezser ing mögött láthatatlan vagyok. Pont, ahogy megfelelő egy olyan munkahelyen, ahol rajtam kívül mindenki férfi.
Sikerül beérni úgy, hogy nem izzadok le. Azért ez majdnem a csodával határos. Prémium dezodor ide vagy oda. Vannak dolgok, amikből bármilyen csóró is vagyok, nem engedek. Elég melltartóm nincs, de büdös ne legyek, ha már nem klímás kocsival szelem át a fél várost. Már csak arra kell figyelnem, hogy kerüljem a feltűnést. Semmi hirtelen mozdulat, mert akkor az ikrek elárulják, hogy szabadon lézengenek az ing alatt. Az irodában szerencsére elbújhatok. A főnök bent van, így az ügyfelek adatait is ő veszi fel, a munkával együtt. Nekem csak a háttér-adminisztrációt kell csinálni. Zsolti amúgy rendes. Van egy hallgatólagos megállapodásunk, hogy mennyi csúszást enged nekem a papírmunkában, én meg szinte naponta ezen a késélen táncolok. De most, hogy ő is itt van, megint le tudok talán tornászni valamit a lemaradásból. A főnök egyébként egy jó negyvenes pasi. Kissé pocakos, jó szőrös, szokványos. A cégnek csak kisebbségi tulajdonosa, de ügyvezetője. Két gyereke van, egy negyvenes neje, aki korához képest amúgy egész csini. Zsolti épp ezért velem szemben sem lép túl semmilyen határt. Pedig főnökként több lehetősége lenne. Talán ezért maradtam egyáltalán itt. Néha rajtam felejti a szemét. Egy darabig zavart, de már nem. Csak legelteti. Én pedig éppen aktuális kedvemhez mérten ilyenkor vagy túl lazán szétfolyok a karosszékben, vagy egyenes háttal ülök. Attól függ, mennyire vagyok elmaradva. Ha eléggé felhalmozom a hátralékot, akkor jobb, ha kissé csinibben ülök, mert attól lenyugszik. Ennyi jár neki, de persze ezzel sem élhetek vissza. Hisz nem vagyok kurva, és haza se akarok menni anyámékhoz. Márpedig a meló kell hozzá.
Zsolti egyébként alapvetően sosem bámul feltűnően, de azért észre lehet venni. Csak néha rám pillant. Sokszor csak akkor, ha épp bejön vagy kimegy. Ma elég sokat mozog. Elvileg uborkaszezon lenne, de valamiért mindenkinek most jut eszébe hozni a vackát. Nyár eleje van, talán mielőtt hosszú útra mennek, még átnézetik a verdát. Nem tudom, de Karcsit például Zsolti kénytelen volt visszahívni szabiról. Mondjuk, ő eleve nem megy szinte sehová. Az egyetlen nőtlen, negyven feletti pasi. Alig beszél, vékony, hórihorgas, nem egy partyarc. Viszont jó szerelő. Laci bácsin kívül ő ért az elektromos részekhez, igaz, nem akkora műszerguru, mint az öreg. Viszont elpepecsel olyan melókkal, amik fontosak, de mindenki más gyűlöli. Ő az egyetlen, akivel randiztam. Érdekes sztori. Igazából jó is, hogy eszembe jut. Nem mintha nagy történet lenne, de egyszer fasírtban voltam a már biztosan nem leendő férjemmel, és Karcsival zártuk a kócerájt. Eleve ritkán marad utolsónak. A fene se tudja, hova megy, mit csinál, még az is felmerült, hogy nem is a nőket szereti. Nos, ezt tudom, hogy nem igaz, vagy legalábbis sejtem. Megállt velem szemben, amikor már csak a bekapcsoló riasztó csipogott a bezárt ajtó mögött, és megkérdezte, elmegyek-e vele az aktuális Marvel filmre. Akkor leráztam, mert mindenhez volt kedvem melankolikus szenvedésemben, csak egy vézna, nálam tízessel idősebb pasi gyámoltalan, béna közeledéséhez nem, aki ráadásul kolléga. Látszatra meg se sértődött, de olyan szinten elkezdett kerülni, hogy az már feltűnő volt. Közben a vihar épp elvonult a hülye pöcs Imre és köztem, épp megint megfogott valamivel, amitől visszatáncoltam. Hogy nem bír nélkülem élni, meg öngyilkos lesz. Akkor vette nekem a biciklit ajándékba, pedig neki is kivan a segge a gatyából anyagilag, de nagyon betalált vele, és… Mindegy. Mint haladó depis, felismerem, ha másnak is szar. Karcsi pedig látszatra volt csak rendben azzal, hogy nem mentem el vele moziba. Ezért kivételesen én intéztem úgy, hogy akkor induljak haza, amikor ő (felhalmoztam vele némi restanciát aznap is), de beszéltem vele.
– Mégiscsak megnézném. Mikor menjünk?
Az összes szeme tátva maradt. Beültünk a moziba, aztán még egy kávézóban kibeszéltük a film poénjait (meglepően jól érti a viccet amúgy a fickó, csak nagyon nem az esetem, meg különben is), aztán csak bólintanunk kellett, majd mindenki ment a saját vackába. Másnap mentünk dolgozni. Ez ennyi volt. Azt se kötöttem az orrára, hogy közben már láttam a filmet, de az volt az érzésem, hogy egyébként ő is. Nem számított. Ennyi kellett, hogy Karcsi is visszarendeződjön, és ugyanannyira keveset beszéljünk eztán, mint addig, amíg el nem hívott, és fel nem borult az egyensúly. Viszont annyira lovagias és udvarias volt, mégis leginkább arra volt büszke, hogy velem mehet moziba, hogy egy kicsit visszaadta a hitem a királyfik létezésében. Beletelt némi időbe, mire újra össze mertem veszni a vőlegényemmel. Talán pont Karcsi miatt gyűjtöttem ehhez elég erőt, de ez akkor még bennem sem fogalmazódott meg.
Majdnem megint rosszul zárok le a munkalapot, mert beugrottak dolgok. Kihúzom magam, mert akkor jobban látom a monitort, meg különben is, egészségesebb. Persze az ikrek nekifeszülnek az ingnek. Zsolti épp akkor ballag vissza, még elköszön az ügyféltől. Szinte éget, ahogy végigmér, mielőtt leül. Aztán telefonálni kezd, nem törődik velem, élénken a gépet nyomkodja, balra dőlt fejjel tartva a Samsungját. Csak a beszélgetés felét hallom.
– Az meg is van, mindjárt készítek rá egy árajánlatot.
– Igen, tudjuk vállalni, az idő kérdéses.
– Visszatérő ügyfélként megoldjuk, de valamikor szabadságra is kéne küldeni a fiúkat, ugye megérted…
– Nem, nem lesz feláras, de csak neked, csak most.
Közben kijavítom a hibám, de úgy maradok. Eszembe jut, hogyha Zsolti tudná, hogy egyetlen anyag választja el a teljes látványtól. Valahogy izgalomba hoz a dolog. Nem is értem. Az arcom nem kiemelkedő, az alakom sem. A melleim, na azok a valamik. Zsolti mégis mindig megnéz. Pedig az ő nejénél szerintem nem is vagyok szebb, csak fiatalabb valamivel.
Közben beront Feri. Ő napjában kétszer vagy háromszor fontosnak tartja, hogy személyesen is jelen legyek valamiért. Vagy szerinte érdekes valami autó, és én vezessem be vagy ki a csarnokból. Csak hogy mellém ülhessen arra a pár méterre, meg magyarázhasson. Óvatosan kelek fel, kissé görnyedten megyek utána, véletlenül se lengetem a melleim. Feri ma viszont kivételesen nem csak a látványomra kíváncsi. Elakad egy biztosítós adatfelvételi lappal. Jó, nem a legélesebb kés a fiókban, ráadásul nemrég valami új nője van, dúl a szerelem, most nem vagyok fontos. Szinte már bánt a dolog. Máskor kiesnek a szemei, de csak a szivacsot láthatja, még ha véletlenül valahogy be is leshet a dekoltázsomba, most meg ha tudná… Kibújik belőlem a kisördög. Amikor megoldom a problémáját, az asztal fölött görnyedés után kissé kinyújtózkodom. Nem nagyon, nem feszítem ki magam, de ahhoz elég, hogy az ing minden lezsersége ellenére már ne csak a vállam és a csípőm végpontjai közt létezzen.
– Csini ez az ing – mondja, mintegy félvállra, ahogy szokta, de szinte érzem, ahogy utánam néz, amikor visszaballagok az irodába. Jó, oké, ezt kipipálhatom. Ennyi azért kell.
A nap végére párszor bezsebelem Zsolti elismerő pillantását is, mert szinte végig kihúzom magam. Egyszer még le is ellenőriz, mert azt hiszi, megint csúnyán elmaradtam, pedig meglepően jól haladok.
– Ez a reggeli, káresetes Mondeó, igaz?
Pontosan tudja, látja. Bólintok. Ő is. Ebből tudhatja, hogy nem vagyok (annyira) csúszásban.
Közben én adok vissza két kocsit, számlát írok, ilyesmi. Az egyik fickónak kocsányon lógnak a szemei, az se tud az arcomba nézni. Pedig igyekszem, meg nem húzom ki magam, de egyszer tettem egy felelőtlenül gyorsabb mozdulatot, és megérezhetett valamit. Nyilván a keblek táncát akarta újból megfigyelni. Mielőtt elgurul, megadom neki a lehetőséget egy mozdulattal. Majdnem nekihajt a telep kapujának, de legalább leteszteli, tényleg jól megcsinálták Feriék a féket.
Amúgy rohadt meleg lett ma is. A deó eléggé az utolsókat rúghatja, én meg állandóan visszamenekülök a klímás irodába, de a nap végére felpörögnek a dolgok. Ránk szakad a meló.
– Csak egy olajcserét szeretnék…
– Nem lehetne kész még ma?
Csúcsra jár az üzem, hoznak két hosszabb távú projectet is, balesetes kocsikat. Az nekem is több meló. Egyelőre parkoltatjuk odakint, de a nap végén, miután hivatalosan már be is zártunk, még azt a logisztikát is meg kell oldani, hogy a telepen mozogjunk az autókkal. Nincs semmi izgi, semmi Maserati, de még egy Stinger se, pedig az nagyon menő, tetszik. Maximum ötven métert már szinte mindent vezettem, amióta itt vagyok, és nem valami kiugróan prémium, ami szigorúan márkaszervizes történet. Viszont az eddig bevált ing egy katlanná válik. Nagyon legyezgetni sem tudom magam. Csak pörgök én is a fiúkkal, pusztán arra kínosan vigyázva, hogy vétetlenül se táncoltassam meg a rakoncátlan ciciket. Ennek ellenére megsejthetnek valamit. Nem szólnak, csak Feri nyög be valami félig ártatlant, ahogy szokott, de érzem. Ideje lenne eltűnnöm, mert az az egy darab anyag ha még hozzá is tapad az izzadó testemhez…
Egyszerre valahogy fel is izgat a dolog. Az ügyfelek már szerencsére sehol, de túlórázunk. Öt pasi egy forró műhelyben, egy szingli önértékelési zavaros nőt bámul egyre fesztelenebbül. Vagy legalábbis úgy érzem. Ahogy azt is, hogy ők is szeretnének már hazamenni. De akkor Gergő, a melák elejt egy műanyag palackot, mert megbotlik egy mindegy miben, amit valaki a kapkodásban ott felejtett.
Az idő belassul.
– Vigyázz, Csenge! – hallom de addigra már csak az arcom elé tudom kapni a karom. Így nem fröccsen a szemembe. A nem egészen rácsavart kupak ugyanis lerepül a földbe csapódó palackról, és az átkozott fékfolyadék a fizikát meghazudtolva lövell felfelé, telibe kapva az útjába eső embert, aki történetesen én volnék. Aztán kettőt pattan, szerteszét fröcskölve a padlót, és csöndesen, de tempósan akar szétfolyni a betonon.
– Be ne engedd az aknába, kapjuk el! – ugrik Karcsi és Feri, de a legriadtabb Gergő. Megragad a két karomnál fogva, és gyakorlatilag kiemel a veszélyzónából. Nem vagyok egy nádszál, ő mégis könnyen megteheti, vagy százharminc kiló, és ennek csak némi pocakon lerakódott része zsír, a többi egy két méter körüli, izomkolosszus. Az emelőkön és elektromos szerszámokon kívül ő az erő a csapatban. Megvan a magához való esze, meg a hozzá való asszonykája is, egy szintén nem kicsi, de legalább kikent-kifent cicababa. Egyikük se különösen szép, de legalább a nő se ellenszenves. Ahogy Gergő sem. Csak ő az egyetlen, akinek szinte semmit se jelentek, pedig a sors fintora, hogy az öt férfi közül, ha választanom kéne, akkor…
– Jól vagy? Nem ment a szemedbe ez a szar?
– Nem – nyögöm ki, és várom, hogy elengedjen. Iszonyat erős marka van.
– Bocs, mindjárt… Figyu, ezt le kell mosnod, mert…
Pontosan tudom. Iszonyat higroszkópos, pár perc, és marni kezdi a vékonyabb bőrt .Az arcomon is van 1-2 csepp, már érzem. A szemem szerencsére megúszta, de persze a karom is tele. Nincs mese, le kell zuhanyoznom. Egész nap legalább ötször akartam, de inkább azért otthon. Itt nagyon ritkán szoktam, ha már tényleg nincs kolléga az épületben. A lehetőség persze adott, sőt előírás, pont ezért. Még tusfürdő is van, igaz, férfi. Magamra zárom a fürdő ajtaját. Egy budi egy csap és egy függönnyel lezárt zuhanyzó az egész. Persze lehetne tisztább. A WC-re kínosan ügyelünk, még a fiúk is. Zsolti utálná, ha büdös lenne. Igaza van. De a csap látott már szebb napokat, csupa olajfolt. Iszonyat meló kulturálttá tenni, próbáltam, órákig kell suvickolni, mire lesz valamilyen, és fél napig nem tart. Sajna a zuhanyzó se sokkal jobb. De a fékfolyadéknál minden jobb. Ismét meggyőződöm róla, hogy bezártam az ajtót, aztán nekivetkőzöm. A szandálom megúszta, csodával határos módon a rövidgatyám is, de az ing… Bedugom a csapot, megeresztem a forró vizet, telenyomom egy fél flakon tusfürdővel, de… Ezt ma én már fel nem tudom venni.
Bugyi is le, irány a tusoló, mielőtt tényleg elkezd marni ez a szar. Nagyon óvatosan, nehogy a szemembe kerüljön, eltávolítok mindent. Sokáig tart. A hajamra szerencsére nem ment, csak egy kis részére, oldalt. Azt alaposan átmosom a Fa for Men 2 in 1 dzsuvával.
Aztán elsírom magam. Megint eszembe jut annak a pöcsnek a Facebook posztja, amit a falamra írt. „Menj haza, te kurva”. Ráadásul eredetileg „menj haza te kúrva” volt, még a helyesírást is elbaszta. Meg a napom, sőt a hetem. Meg most hogy mész haza, te kurva? Otthon hagyott büdös melltartó nélkül, fékfolyadéktól és tusfürdőtől ázott inggel, amit talán szét is mar ez a szar. A színeit. A kedvenc ingem, ma is mekkora szolgálatot tett.
Most itt állok egy szál semmiben egy zuhany alatt, méterekre öt pasitól, akik kisebb-nagyobb mértékben, de fantáziálnak rólam, már három éve. Csak az az ajtó választ el tőlük. Engem meg egy fél város, hogy hazamehessek, Én, a „kurva”, aki nem az. Sose voltam. Szeretnék hazamenni takarítani. A garzonom, az életem, a…
Elzárom a vizet. Megtörlöm a hajam, szerencsére törölköző van több is egy szekrénykében. Organoleptikus analízis alapján (alias szemrevételezés) megállapítom, melyik lehet a legkevésbé olajfoltos, és minekutána szinte véresre dörzsölve a fejbőröm, amennyire lehet, szárazra törlöm a hajam, hogy ne csurogjon a leendő pólómon, felveszem a bugyit (na, az se tiszta…) meg a rövidgatyát, és magamra tekerem a törölközőt. Kinyitom az ajtót, és óvatosan kikukkantok.
– Nincs valakinél egy póló, amiben haza tudok menni?
A többiek a földön térdelve és fekve nyalják fel még mindig a fékfolyadékot. Kiemelt fontosságú összeszedni, de már a vége felé járnak. Egyedül a káresemény okozója nincs már velük. AZ ajtónál terem, egy nejlonba burkolt, még gyári póló van a fékfolyadéktól mocskos kezében.
– Az én méretem, de tiszta. Céges. Ez van. Mennyire tropa az inged?
– Nem tudom – cincogom, és átveszem tőle a friss ruhát, hogy még véletlenül se érjek a nejlonja koszos részéhez.
Nagyjából ekkorra végeznek a többiek a padlóval. Ketten a fürdő külső falához lévő falikúthoz rohannak kezet mosni. Na, az egy olajszínű izé, de a nagy mocskot ott szokták lesikálni. Ketten indulnának a fürdőbe, de ennek akadályai vannak. Egyrészt a csapban az ingem ázik, másrészt ott állok egy szál törölközőbe csavarva. Kissé patthelyzet, mert a türcsi kicsi, a szemek pedig elvesztik a fókuszt. Vagy épp megtalálják. A csaphoz szaladok, az ingem áthajítom a zuhanyzóba. Lesz ami lesz, nem tudom. Lehet, hogy inkább eleve a kukát kéne megcélozni vele. De a többiek tudják használni a csapot.
– Én ezt most felveszem…
Elszaladok az irodába. Ahol meg kamera van, biztonsági okokból. A számítógépek és a széf ott vannak. Az épületen belül csak ez az egy van, de a bejáratok körbe vannak kamerázva, így elvileg minden oké, csak az irodának van egy ablaka is. Mindenesetre nekem a fürdő kéne, mert ha a felvevők látószögétől menekülök, belátnak a műhely felől, ha pedig rajta leszek a felvételen, az…
Leszarom. Már nincs kedvem ehhez. Amennyire lehet, persze hátat fordítok, de van egy pár másodperc, amikor csak a jóindulatuk miatt nem néznek a mellbimbóim velük farkasszemet. Felveszem a céges logót és az elérhetőségeinket hirdető pólót. Ami hatalmas. Gergőre van méretezve, nyilván. Én is kaptam hasonlót, de az meg szűk. Ha felveszem, erősen feszül mellben. Volt akkor egy sanda gyanúm, hogy direkt rendeltek kisebbet. Persze tagadták, és közölték, hogy véletlen, de azóta se kaptam nagyobbat, úgyhogy nem. Még cicifixben sem ildomos felvenni egy jóravaló lánynak, aki nem kurva, ugye. De valahogy haza kell jutni. Kisétálok a többiekhez, lesz ami lesz.
Van az a filmes trükk, amikor a főhős mozog, de a környezete megfagy. Még a madarak is állnak a levegőben, meg a nagyon gyorsan mozgó lövedék csigalassúsággal halad, a szereplő meg szépen kikerüli, jó alaposan megnézi. Valami ilyesmi történik. Én látszólag bármikor mozoghatok, a pasik viszont saját szobraikká merevednek, amint rám néznek. A mellbimbóim ugyanis vagy a légkonditól, vagy a tudatalatti izgatottságomtól, de állnak. Én pedig önkéntelenül vagy dacból vagy a fene tudja, te teljesen kihúzom magam, hogy ott feszítek előttük, egyenes háttal. A melltartóm meg a város másik végében.
Tudom hogy Gergő véletlenül fröcskölt le. De egész nap sajátos volt a helyzet. A vőlegényem bosszúposztjától azt se tudom, mi nem vagyok. Itt állok előttük, akik három éve rendesek velem. Most meg bámulnak, mint akik még sosem láttak ilyen szépet. Szinte keresni szeretném ámulatuk tárgyát, de én vagyok. Én, szép? Na, az nagyon nem. És mégis… Most megtagadjam a látványt?
Karcsi már vívódik, igyekszik lovagiasan másfelé nézni. Zsolti, a főnök is pislog kettőt, de rohadtul nem képes másfelé fordítani a fejét, pedig nagyon igyekszik. Feri persze a száját is eltátja, Laci bácsi szólni próbál, de a szeme nem mozdul neki sem, a nyelve elakad. Gergő még a kezét mossa, de lassan beáll a nyaka, ha így kitekeri. Lassan fordítja a csap felé a tekintetét. A pillanat múlni kezd. De ez az én pillanatom. Most én vagyok minden vágyaik tárgya. Nagyon szükségem van erre. Egy pillanatra se átgondolt mozdulattal lekapom a pólót. Szanaszét repülő halam néhány tincse igyekszik elfedni az ikreket, de csapzott mivoltukban szinte semmilyen hatást nem érnek el, csak elhajolnak a formák mellett és közt.
– Így jobban látjátok?
Ők kiguvadnak, én viszont szemérmesen lesütöm a szemem. Így én nem látom, mi történik körülöttem, csak érzékelem, hogy közelebb jönnek, mint valami lassan mozgó zombihorda, akik csak a befalandó agyvelőt lebegtetik a csökevényes ösztöneik előtt.
– Mindent a szemnek, semmit a kéznek! – próbálja fenntartani a rendet a főnök, de lehunyt szemmel belesuttogom a műhely hihetetlenül felforrósodott levegőjébe:
– Egyszer, csak egyszer van Budán kutyavásár.
Lehajtott fejjel, kidüllesztett mellekkel várom, mi történik. Csak a saját szemhéjam vöröses sötétsége rajzol foltokat a semmibe. Egy kéz ér hozzám. Érdes munkáskéz, de igyekszik nagyon gyengéd lenni. Megsimítja a bal mellem. Kissé vizes, de nem csúszik, enyhén remeg. Nem tudom, kié. Nem tudom, ki a legbátrabb. Talán Feri. Vagy a főnök? Még egy kéz. Egy ujj a mellbimbómhoz ér, összerezzenek, megszűnik. Óvatosabban jön. Még egy kéz. A hátamon is egy, a nyakamon egy pillanatra. Akármekkorák is a kebleim, ennyi végtagnak nem elég a felület. Az egyik kéz finoman meg is markolja, az állagát próbálgatja. Valaki elismerően hümmög. Aztán más súg valamit. Megszűnnek egy kicsit az érintések. Több sugdolózás, új érintés. Egy nyelv! Még egy!
Nyilván még sosem éreztem ilyet, és iszonyatosan izgató is lenne. De túltolják. Szúr a borostájuk, ráadásul mohók. A melleim érzékenyek. A bal oldali meg is harap, úgy szív. Felszisszenek.
– Fiiiínomabban!
Kinyitom a szemem. Feri volt az erőszakosabb. Szinte sejtettem. Rosszat tett kisfiút idéző, bocsánatkérő szemmel néz fel rám, de semmiért nem venné el az ajkait onnan, ahol vannak. A jobb oldali Karcsi. Nem gondoltam volna, hogy ő lesz. Nyilván nem fogják egymás után smárolni a mellem, szóval ez kétfős elfoglaltság. Nem hiszem, hogy ők voltak a leggyorsabbak. A többiek körben állnak, Gergő a jobb mellem oldalát simogatja, de nagyon ügyel, hogy még végetlenül se érjen a kollégája arcához.
A két nyelv betalál. Feri szívja, Karcsi inkább körbe-körbe nyalogatja a bimbómat, időnként átgörgetve. Picit túl erős és intenzív, de épp csak annyira, hogy teljesen megőrüljek. Két mellbimbó, két száj. Pont dupla inger, mint eddig bármikor. Sosem voltam még képes pusztán a melleimen keresztül eljutni a csúcsra. Most sem. De milliméterekre vagyok tőle, alig néhány másodperc alatt. Nem érem el. Nem is fogom. Több kell!
Megrogyik a lábam, még mindig azokon állok. Szinte végtelen kéz kap utánam. Ragadják meg a karom, vállam, markolnak a fenekembe. A két száj megállíthatatlanul szívogat, mintha az erőt innák ki belőlem. Lebegni kezdek. Vízszintesen tartanak. Nem nyitom ki a szemem. Csak a kezek vannak, az ajkak leválnak. Hirtelen fázni kezdenek a bimbóim. Meg szinte sikítani, hogy MÉG! Visznek.
– Így.
– Ne azt!
– Finoman!
A szerelőasztalon lehetek, alattam a franc se tudja mik, de puha. Ez a bútordarab komplett motorblokkokat is elbír, talán alattam se szakad le. Résre kinyitom a szemem, de csak a plafont látom. Aztán jönnek az ajkak. Rám csatlakoznak ismét, én pedig zuhanni kezdek, ki önmagamból. Még érzem, hogy a kezek immár a combjaimat is felfedezik. Bár az agyam még mindig a mellemből érkező ingereket próbálja feldolgozni, felfogom, hogy már nem csak az ikrek érdeklik a mohó férfiakat. Nem érdekel. Megtámasztom a lábam, felemelem a csípőm. Szinte letépik rólam a rövid gatyát, bugyival együtt. Semmire nem vagyok felkészülve, de bármi jöhet. Nem érdekel, csak billenjek át, és Feri meg Karcsi ne hagyják abba. Nem hagyják. Lenézek köztük, Zsolti a főnök közeledik. Mohóság az arcában, megállíthatatlan.
A nyelve ér el. Ő is túl mohó. Felsikítok, tényleg kellemetlen.
– Bocsi… – közli, vissza akar vonulni.
– Ne!
– Mit ne? – kérdezi.
Nehéz válaszolni, Karcsi pingpongozik, a bimbóm a labda. Feri ütemesen szívja be és ki. Meghalok…
– Ne hagyd abba, csak… Óvatosabban.
– Jó… – mondja a főnök, és elmerül a combjaim közt, amiket szélesre tárok.
Nem sokkal óvatosabb, benyal. Megmarkolom a nem túl sok haját, szinte kitépem. Ezt már érti. A combom szélét kezdi csókolgatni, centiről centire közelít. Már akár mohón is, de csinálja, mert ez így…
Gergő ellentmondást nem tűrve elfordítja a fejem. Pólója elhajítva, kantáros kezeslábasa a bokájánál, álló farka a szemem előtt. Elég egyértelmű, mit akar. Ilyenkor egy igazán odaadó nő azonnal rábukik. Én sem lennék már ellenére semminek, de nagyon érződik rajta az izzasztó nap… Felnézek rá, intek azzal a kezemmel, amivel nem a főnök üstökét markolom, és mielőtt megint rám tör egy kibírhatatlan élvezethullám, még magamhoz intem Gergő arcát.
– Szívesen, de megmosnád kicsit?
– Ó… – teszi fel a kezét, majd ki híján felbukik a saját letolt nadrágjában, elszelel.
A főnök rácuppan a csiklómra. Elborul a világ. Három pasi szívja a legérzékenyebb részeim. Még szerencse, hogy túl erős. Összeharapom az ajkaim, szenvedek, kínlódok. A túl erős gyönyörtől, ami már-már elviselhetetlenül fáj, ezért nem billen át a katarzis megnyugvásába.
Egy másik, érdes ujjakból álló kéz fordítja el a fejem, a túlsó oldalra. Az annyi mint… Laci bácsi. Rajta még minden ruha megvan, de az arca közelít. Az ajkai. Iszonyat nagy pszichológus az öreg. Sosem sírtam ki magam a vállán, annyi nincs benne a kollegialitásban, de észrevette, ha épp nagyon magam alatt voltam, és olyankor mindig volt egy kedves szava, ami úgy ahogy helyrebillentett. Majdnem az apám lehetne, a valódi ugyan idősebb, de a kora nem lenne akadálya, hogy biológiailag lehessen. Most két szóval áttöri az összes védelmi vonalam, jobban betalál, mint Zsolti, Karcsi és Feri nyelve egyszerre.
– Gyönyörű vagy!
Azzal mohón szájon csókol. Viszonozom, és két másodpercen belül gyakorlatilag a torkába sikítok.
Vagy ötször. De nem tágít, csak csókol, szívja magába az ordításom, hagyja, hogy harapjak.
Kénytelen vagyok lesöpörni magamról a két mellfüggőt, de még a főnököt is. Egy pillanatnyi szünet kell. Csak lihegek, vergődök, Laci bácsi arcát látom magam előtt. Vigyorog.
– Ezt még én is éreztem – mondja, és lágyan simogatni kezd. Nem épp atyailag…
Visszaér Gergő. Csak cipő van rajta. A húshegy kolléga még így is alig látszik ki a farka mögül, olyan közel tolja. Még mindig pasiszaga van, erős, intenzív, de a farka már inkább csak hideg víz ízű. Nem gyengén hűvös, mégis kőkemény. A szerszáma csak a férfi méreteihez képest nem kiemelkedő. Egy átlagos pasin nagynak tűnne. Az számban is az. Eddig én markoltam hajat, most ő az enyémet, húz magára, kissé fullasztó. Ütemesen próbálok levegőt venni, amikor tudok. Nem finomkodik, de abban az állapotban nem is érdekel. Csak engedem a torkomig a jókora farkat, igyekszem lélegezni és nem elhányni magam az ingertől, ami ütemesen ér. Érzem, hogy ömlik a nyálam, csorog ki a szám oldalán. Gergő nem lassít, csak nyög. Csak a fanszőrzetét látom, közeledni, eltűnni. Valószínűleg a többiek is ezt nézik, egy darabig nincs más inger. Ilyet még ők sem láttak – élőben.
Laci bácsit hallom:
– Főnök, vigyázzunk erre a lányra! Csak gumival!
– Nincs valakinél? – kérdi Zsolti, de liheg, és a kanmajom ösztönlény Homo sapienssel vívott agyi csatában utóbbi áll vesztésre. Talán, ha gyorsan szerez valaki egy óvszert…
Egy pillanatra Gergő is enged, legalább nem ő mozgatja a fejem, hagyja, hogy én szívjam, nyalogassam. Nyögdécsel, figyel.
– Feri, szaladj át a boltba, hozzál! – parancsolja Zsolti. A legifjabb kolléga se annyira fiatal, nem újonc, de mivel nincs frissebb ember a cégnél, így járt. Elrohan, de az öltöző felé megy. Húsz másodperc múlva vissza is tér, egy tenyérnyi kartondoboz van nála. Tizenkettes csomag.
– Ez gyors volt – közli Zsolti, és elkezd küzdeni a celofánnal. Majdnem dobozostól széttépi.
– Jöttök nekem egy ilyennel, tegnap vettem, a barátnőm még nem szed tablettát, és…
Senkit se érdekel. Talán őt sem. Veszteséglistára teszi a gumit a fejében, meg ismét megpróbálja beszívni a neki szánt mellem. Két kezével is közrefogja, kényezteti. Az az övé, nem ereszti. Mivel Karcsi valahogy eltávolodik, az „ő mellét” is magáévá teszi, ujjaival morzsolgatja a másik bimbómat. Gergő a számban, Zsolti a…
Tövig. Kérdés nélkül. Nyilván nem ér váratlanul, a főnök is csak átlagos méretű, de azért…
Rohadt messze vagyok a második orgazmustól, amikor Zsolti elszáll. Kb. 2 perc volt, talán annyi sem. Érzem, ahogy lüktet, de szerencsére a gumi kitart. Laci bácsi ismét megmenti a lelkem üdvét, nem kell esemény utániért könyörögnöm senkinek. De még nincs vége. Korántsem. Sokkal korábban kellett volna ezt leállítani, amíg még lehetett. Kb. mielőtt felfektettek az asztalra. Vagy mielőtt bekapták a melleim. Vagy egyszerűen csak nem levenni a pólót. Vagy a franc tudja. Innentől már nincs visszaút. Egy részem nem is akarja. Zsolti lihegve elfoglalja Karcsi helyét, lekapja a gumit, és olyan-amilyen farkát a „gazdátlan mellemhez dörgöli, amíg végképp petyhüdt nem lesz. Feri és Gergő közben majdnem összevesznek, ki következik. Előbbi eleve nem akar egy mellnyi távolságra lenni a szájával a főnök farkától, amit meg tudok érteni, illetve ő is kívánkozik ugyanoda, ahol az imént Zsolti járt. Gergő végül marad a számnál, hagyja, hogy én dolgozzak rajta, és felnézve rá látom, hogy tudományosan megvizsgálja, amint Feri is eltűnik bennem. Az egyetlen, nálam is ifjabb kolléga felkapja a combjaim, a lábaim az égnek, úgy húz magához minden lökésnél. Csattog a combom, a fenekem, az ő ágyéka. Intenzívebb, energikusabb, mint a főni. Hagyom. Mi mást is tehetnék?
Zsolti egy valóban tiszta törlőkendővel letakarítja a mellem. Kedves tőle. Nomeg a kollégáival szemben is. Kiszáll, de nem a látványból. Felül a fal melletti munkapadra, és kókadt farkát lágyan simogatva bámulja az eseményeket. Azért figyelek fel rá, mert saját nyálamtól lucskos fejem elfordíthatom. Gergő ugyanis becélozza a melleim. Az asztal bírja, pedig immár Feri döfköd rajta, Zsolti pedig a plafon felé álló combjaim elé térdel, és a nyáltól elázott farkára csapja a két jókora cicim, majd ütemesen mozgatni kezdi köztük. Nem mondom, hogy nem történt már velem ilyen, de közben nyilván nem hágtak két égnek meredő lábam túlsó oldalán, és nem igyekezett közben egy új farok a számba. Ami történetesen Laci bácsié. Az övé is friss vízízű, ő kérdés nélkül megmosta. Ráncos, ráadásul jóindulattal nevezném félkeménynek, talán a víztől. Ő se rózsaillatú, de nem érdekel. Azért az óvszeres figyelmességért és a „szép vagy!”-ért azt csinál, amit akar. Mohón szívogatom, nyalom, szopom, kényeztetem. Meg is duzzad hamar. Erre figyelek, miközben az egész testem csattog, cuppog. Eljut az agyamig, hogy Gergő egyetlen mozdulattal összetörhetne, ha rám ül, de óvatos a testemmel. A melleimmel kevésbé. Szorítja magára. Feri dugattyúja dolgozik bennem. Na jó, tudok én több dologra figyelni, enyhén ringatom neki a csípőm, miközben behunyt szemmel szívom Laci bácsit. Aki hosszabb ugyan nem nagyon lesz, vastagabb annál inkább. A nyelvem és a makkja alig férnek el egymás mellett. Ő nem erőszakoskodik, mint Gergő, nem tépi a hajam, húzza magára a fejem. A fürtjeimet ugyan felkapja, de élvezettel simogatja, ujjára tekergeti. Nekem kell dolgozni rajta, de kimondottan hálásnak tűnik miatta. Felnézek az arcára. Mosolyog, élvezi. Mint aki sosem élt át ilyet.
Feri megáll bennem. Olyan mélyre nyomja, hogy hirtelen nem tudom, hogy lett néhány centivel hosszabb. Igazából csak iszonyúan magára húz. Egy hangos nyögéssel élvez tele, szerencsére a ő is a gumiba. Kissé átrendeződünk. Gergő már megállíthatatlanul céltudatos, Egyik, majd másik lábamat is maga alá gyűri, miközben kicsit hátrébb mászik az asztalon. Kb. úgy kéri, mint egy sebész a műtőben:
– Gumit!
Kap is egyet, Zsoltitól, aki leugrik a pultról és sietve kiszolgálja az alkalmazottját. Még mindig puha pöcse a másik kezében. Nem ül vissza, közelebbről szemlélődik. Feri lehuppan egy forgószékre, liheg. Eléggé megdolgozott érte és engem. De mind semmi ahhoz képest, ami most vár rám. Gergő feltekeri magára a gumit, majd a nyakamba tett lábaim közé hatol. A felemelt csülkeim miatt csípőm is kiemelődik. Így én egyszerűen túl rövid vagyok odabent, hogy egy Gergő méretű pasi így ostromoljon. Laci bácsi se fér hozzám, újra sikítok, de most nem az élvezettől. Ez csak fáj. Nem is kicsit.
– Tudom, finomabban – kászálódik le rólam a melák. Egy pillanatra a neje jut eszembe, az vajon hogy bírja az ilyesmit. Biztos megszokta.
– Várj, talán így…
Először változtatok helyet önszántamból, amióta megálltam előttük. Néhány intéssel az asztalra irányítom Gergőt, aki egyszerre vízszintessé és nagyon is függőlegessé merevedik alattam. Fölé térdelek, lassan bevezetem őt magamnak. Mindketten felnyögünk. Így még valahogy pont befér, ha…
Mint valami rongydarabot, úgy képes mozgatni, megmarkolja a nagy tenyerével az én nem épp kicsi farpofáim, és felhúz, mint egy zoknit. Így fáj. Eltorzul az arcom. De nem kell mondanom semmit. Átadja az irányítást, én pedig igyekszem kedvére tenni. Addig fogadom magamba, amíg csak bírom, majd mozogni kezdek. Kicsit fel-le, de inkább oda-vissza. A csiklóm a hasához simul, miközben úgy érzem, a torkomban dobog a makkja. A melleim ringanak, de nem sokáig. Még mindig túl népszerűek. Zsolti ragadja meg az egyiket, az eddig csak a háttérből figyelő Karcsi a másikat. A farkuk a kezem ügyébe kerül. Hagyom Gergőnek, hogy megmarkolja a fenekem, és ő húzogasson magán, így már inkább csak feszít, de nem kellemetlen. Sőt! Én pedig kezelésbe veszem a főnök még mindig petyhüdt, illetve Karcsi kőkemény cerkáját. Utóbbira eléggé illik ez a jelző. Nem igazán rövid, úgy 14-16 centi is meglehet, ha jobban megnézem, ami azért egyáltalán nem vészesen kicsi. Viszont kb. fele olyan vastag, mint szinte bárkié a műhelyben. Arra ösztökél, hogy erősen szorítsam, ő pedig gyakorlatilag dugja a kezem, miközben gyűri a mellem. Nem nagyon van már energiám vizuális ingereket feldolgozni, az altestem kezd borzongatóan égni, a melleim szét akarnak robbanni a mohó gyömöszöléstől, a…
Laci bácsi néz velem farkasszemet. Ó, persze, megfeledkeztem róla. Ráncos farka ott mered előttem, és én félbehagytam valamit. Biccentek a fejemmel, hogy jöjjön közelebb. Gergő úgyis azzal van elfoglalva, hogy mindenképpen felnyársaljon előbb-utóbb, behunyt szemmel húz és húz magára. Kicsit előrébb hajolok, és ott, ahol nincs a melák feje, számba veszem a lehetőséget.
A poén az, hogy a mozgást szinte egyedül az alattam dolgozó Gergő végzi. A hogy húz-von, még Laci bácsinak is adja a ritmust Nekem csak szorítanom és tűrnöm kell. Az öreg láthatólag nagyon elszánt.
– Folytasd, istennőm. Én így akarom! Az asszonytól nem kaptam meg, harminc éve.
Oké, ezen ne múljon a boldogsága. Szívom, nyalom, ahogy kell.
Nem igazán gondolkodom, de eljut valahogy az agytekervényeimbe, hogy ennél nagyobb kurva már nem igazán lehetnék. Aztán megmozdul a kisördög. Vannak ilyen „természetfilmek”, ahol történnek ilyen dokumentált esetek, ráadásul pont öt pasi van itt, és… Ha már homár, legyen kövér! Vagy épp vékony. Laci bácsi még láthatólag messze van, megkockáztatom, hogy egy pillanatra másra használom a számat. Karcsit közelebb húzom (a farkánál fogva, szó szerint), majd a fülébe súgok. Elkerekedik a szeme. Rám néz, bólint. Elengedi a mellem, én meg a farkát. Mintha mi sem történt volna, újra beszívom Laci bácsit, aki ezt elég félreérthetetlen nyögéssel díjazza.
Közben Karcsi, a vézna, de magas szerelő pókként mászik kettőnk fölé a sokat próbált asztalra.
– Mi a fenét csinálsz? – esik le Gergőnek. Egy pillanatra mindenki megáll, csak én nem, Laci bácsival a számban nem kommentálom az eseményeket, csak várok.
– Ő kérte – mutat rám Karcsi, mintha ezzel minden el lenne intézve.
– De nem fogok veled kardozni, baszki. Ha csak összeér a zacsink is…
– Majd vigyázok – lihegi a minden szempontból vékony kolléga, és próbál úgy helyezkedni, hogy odaférjen.
Ez mutatvány mindenkinek izgalmas. Talán pont Gergő nem élvezi, ő van legalul. Igaz, a farka a legjobb helyen, ahol férfié csak lehet, de a feje Laci bácsi „ékszerei” alatt, ha nem fordul félre, az új belépőt pedig szinte biztosan érezni fogja. Ahogy én is. A fenébe is, ezt is ki kell próbálni, ha már így alakult, bár nem vagyok műfaj gyakorlott szereplője. Azt nem mondom, hogy nem volt már szerencsém, de nem lettem rajongó. De most…
Feri is közelebb jön, el is kapom a fennmaradó kezemmel. Ami a legdurvább, hogy másodpercről másodpercre újra duzzadni kezd, amint megmarkolja a mellem ismét, és amint Karcsi a célhoz ér.
A pornóban ez könnyűnek látszik. Képvágások vannak, amik közt akármennyi idő is eltelhet. Előre kiokosítják a bejáratot, beöntés, síkosító, akármi. Nyilván nagyobb dorongok is indulnak meg, mint Karcsié, de…
Oké, a lyuk nem teljesen száraz. Egy csomó nedv átcsurgott a puncimból a területre, amíg hanyatt voltam. Mert az van bőven. És Karcsi a nyálát is használja. Azért ez nagy attrakció így nekem. Megmarkolom a két fogódzót, és azon igyekszem, le ne harapjam a még mindig számban lakó Laci bácsit, miközben enyhén kőrözök a fenekemmel, egyrészt, hogy a saját megnyugtatásomra a csiklómat Gergőnek dörgöljem, másrészt meg…
Feszít egy kissé. Nem is kissé. Igyekszem elernyedni. Ahh…úú…
Bent van a vége. Hoppá. Azt a…
„Lassan, fiúk…”
Persze, nem hallgatnak rám. Főleg, mert teli szájjal úgysem mondom ki hangosan.
Nem mentem haza. A világ legnagyobb kurvája vagyok, igaz, nem pénzért. Ha nem számítjuk persze a fizetésem, amit nem ezért kapok. Öt férfi, öt kényeztetőpont. Teljes kihasználtság.
A V2-es dugattyúelrendezés megindul, a motor még alapjáraton, de gyorsulnak. Feszít, szúr, édesen dörzsöl, a számban cuppog, a markaimban lüktet, a melleimet szorítja.
Fogalmam sincs, meddig tart, hány lökés. Iszonyatos durva kulcsinger, de megjön. A mocskosság érzése, a magamból kifordulás, a fizikai történések, a testem sipítozó, vad, ellentmondásos jelzései, a fenekembe vájó ujjak és a lyukaimban megállíthatatlanul előretörő majd visszahúzódó testek… A következő pillanatokban nem is egyszerre élvez el egy férfi és egy nő. Ennél extrább, bár nem teljesen ugyanakkor kezdődik. Velem. Egész testem megremeg, összerándul. Sikítva nyögök Laci bácsi makkjával a számban, szorulok rá Karcsi cerkájára. Mindkettő pumpálni kezd, váratlanul, robbanásszerűen. Egyszerre élvezek, fájok és immár fuldoklom. Gergő is morogni kezd, húz magára, de az ő robbanása még elmarad. Pedig a lüktető hüvelyemet darab húsként feszíti magára, amíg én nyelem Laci bácsi magját, hogy bele ne fulladjak. Nem érdekel az íze (nem jó), nem érdekel a fenekemben feltörő gejzír sem. Ezt az orgazmust sem tudom, meddig tart. De sokáig. Halálosan ki is merít.
– Egy istennő vagy, még le is nyelted! – lelkendezik a szinte szívinfarktust kapó Laci bácsi, és szájon csókol. Szó szerint köpni-nyelni nem tudok. Ez váratlan fordulat, elmosolyodom.
Már csak Gergő maradt. Ami fura, mert ő kapott eddig a legtöbbet, ráadásul talán ő az egyetlen, akiről eddig én is fantáziáltam. Bármennyire is elhasználtnak érzem magam, bármennyire is mennék haza a kefélés helyett takarítani, vagy csak meghalni, őt még le kell rendeznem.
De van egy kis problémám. Feri még túl fiatal. A markomban kőkeménnyé vált a szerszáma, és most elugrik egy újabb gumiért. Az időközben levegő után kapkodó, széken ülő Karcsi helyére mászik, és kérdés nélkül elfoglalja a helyét.
El kel engednem Zsoltit is, aki még mindig puha, de élvezettel nézi, ami történik. Ő is elenged. Így viszont megtámaszkodhatok. Eddig (a melleimnél fogva) tartottak, de most én támaszkodom.
A V2-es motor dugattyúi újra felpörögnek, ráadásul Feri nem Karcsi. Szó szerint több. A két pasi így sokkal jobban feszít, és bár maradt ott némi „kenőanyag”, azért…
Ezt sem tudom, meddig tart. A csiklóm sajog, ahogy újra és újra végigdörzsölődik a már teljesen sikamlós, de szőrös hason. A fenekem ég. A puncim elnyűtt, de az még bírja. A belső szerveim menekülnének, de nincs hova. Egyáltalán nem élvezem, de nem mondhatok nemet. Kieresztettem a szellemet a palackból, nem zárhatom vissza.
Feri bírja kevesebb ideig. Másra tippelnék, de mindegy. Talán ő sem gyakorlott abban, amit épp csinál. Nyilván nem. A lényeg, hogy most már tényleg csak Gergő maradt. Ő még mindig kőkemény, és a kispadról figyelő többiek szeme láttára felkel. Egyáltalán nem zavarja, hogy ott vagyok felette, bármennyi erőt is fejtett ki eddig a testem ide-oda mozgatása közben, némi izzadságon kívül alig van nyoma. Nem igazán tudom, mit akar, hagyom, hogy gyakorlatilag úgy rendezgessen, mint valami tehetetlen guminőt. Az egyik valami, ami eddig alattunk volt, az a törölköző, amit úgy egy… élettel, egy erkölcsös, jó kislányi, monogám élettel ezelőtt használtam fürdésre. Mielőtt azzá váltam, aki négy házas és egy kapcsolatban élő férfival kefél – egyszerre.
Hasra fordít, állok a lábamon, csípőm a törölközőnek támasztva, karom az asztalon, kicsit támasztom magam. Melleim a kezében. Magára húz, tövig bevágja a puncimba magát, csattan a fenekem. Felnyögök. Így nem olyan hosszú, kibírom, sima liba. Döngetni kezd, de szinte tépi a melleim. Az se zavar, hadd gyürmikélje. Csak a hajam lebeg a szemem előtt, amíg össze nem fogja. Húzza. Engem, azzal, magára.
– Ne!
Nem szól, csak csípőre teszi a kezét. Az enyémre. Annál fogva használ. Iszonyatosakat lök, döng a fenekem a combján, hasán. Morog, fújtat, de nem elég. Nem akarok nagy szavakkal dobálózni, de így én széjjelbaszva még talán…
Megáll.
Mi a…
Sikítok, ismét. Nem érdekli.
Ez nem neki való luk. Karcsinak szántam, aki rövidebb, és ami ezerszer fontosabb, vékonyabb. Oké, volt egy elég röpke Feris közjáték, de…
Ez…
Szét…
Fog…
Szakadni…
Kicsordul a könnyem, Ebben az ég egy adta világon semmi sem jó nekem. Tisztán és kizárólagosan csak és kizárólag fáj. Számolom, de nem tudom miért. Tizenhat lökés. Nem mondanám soknak, de mintha botütések lennének.
– Aaargghhh…
Vége. Lüktetés, kicsúszás. Megkönnyebbülés. Sajgás. Mindenhol. Felemel, megfordít. Látja a könnyeim. Ziláló arca elérzékenyül. Megfog a két vállamnál, majdnem összeesek. A fájdalomtól, szégyentől, melegtől.
– Ó, bocsáss meg…
– Semmi… baj… – szipogom.
Zsolti hazavisz. A bringa marad, úgysem tudnék ráülni. Kocsival megyünk. Lezajlott a csúcsforgalom nagyja, suli sincs, átmegyünk a városon, mint kés a vajon. Nem bánom. Alig bírok ülni. A céges póló van rajtam, de görnyedt vagyok, nem látszik semmi. Zsoltit se érdekli. Már mindent megkapott, amit akart, és azt is, amit nem. Szótlanul haladunk.
– Amíg zuhanyoztál utána, letöröltem a felvételt – mondja, mielőtt kitesz.
– Milyen… felvételt? – ver le a hideg veríték, pedig még mindig eszetlen meleg van, ahogy kiszállok a kocsiból.
– A műhelyben is van egy kamera, csak a többiek se tudják. E ne aggódj, nem kerülsz fel a Pornhubra vagy valami. Az nekünk is gáz lenne.
– Azt hiszem.
– Holnap találkozunk! – köszön el, miután meg tudok szólalni.
Ezek szerint nem rúg ki. Azért ez jó. Nem kell pénztelenségből, harminchárom évesen, szégyenszemre hazamennem vidékre. De ami ma történt, az nem történt meg.
Minden vágyam a kádam, de még épp nyitva találom a gyógyszertárat. Veszek valami érzéstelenítős aranyér kenőcsöt, különben holnapra úgy érzem, meghalok. Még este rám jön a kakálhatnék, az egy olyan menete az életemnek, amit kihagynék. Nagy megkönnyebbülés. Nem is vérzett. Nagyon… Hiába, ha valaki kurvának áll…
Másnap természetesen van rajtam melltartó. Meg póló. Kimosva viszem vissza Gergőét, annyival is kevesebbet alszom. De mindegy. A kezébe nyomom, ő pedig egy ruhaboltos szatyorral válaszol.
– Nem pont olyan, de ezt találtam. A méret stimmel, de a tiéd totál szétkapta a fékfolyadék, meg a mosási kísérleted együtt. Engesztelésül.
– Nem kellett volna.
– Nem történt semmi – mondja a nagy melák, kissé mesterkélten lazán.
Mindenki tudja. Nem kell róla beszélni, és meg sem fog ismétlődni.
Egyszer volt Budán kurvavásár.